Az út menti szobrok és kápolnák

A keresztény ember szent térben és időben élt. A napi ritmusát az imák és a harangzúgások, az egész évet pedig az egyházi ünnepek osztották szakrális ciklusokká. Lakóhelyének pedig térbeli szakrális hierarchiája volt, amit a templom, a Szentháromság, a kápolnák, a kálvária és a szentek szobrai határoztak meg. Ha a keresztény ember kiment reggelente a határba dolgozni, vagy ha végigment faluján, egy megszentelt területen haladt végig. Jeles ünnepeken, körmenetek alkalmával pedig külön is felkeresték ezeket a szent jeleket, és meghatározott szertartás keretében megerősítették a velük való kapcsolatot. A települések szakrális központja természetesen maga a templom volt. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a település világi központja ritkán egyezett meg a szakrális központtal. A templom kiszakadt a világi forgatagból. Ha a terepviszonyok megengedték, gyakran a főtér közeli dombtetőre került. Természetesen a főtér szakralizálását is elvégezték, ennek ideális formája volt a Szentháromság elhelyezése. A főtér és a templom terének összekapcsolását szentek szobraival, kisebb Szentháromságokkal, esetleg - a templom közvetlen közelében - kereszttel oldották meg.
A település belterületén Szent Flórián és Nepomuki Szent János szobra volt a leggyakoribb. Szent Jánost gyakran tették hidakra, vizek közelébe is, hiszen ezek védőszentje is volt. János mellett a falvakban megtaláljuk még Bálint, Sebestyén, Rókus, Antal szobrát is. A Mária oszlopoknak nincs helyi hagyománya, csak Fácánkerten van egy naivabb változata. Máriát viszont gyakran tették a keresztek talapzatához. Néhány németlakta településen Strass Kapelle-ket, az utca vonalába beépített kis kápolnát is találunk. Ez a szokást néhány magyar faluban is átvették, sok ilyen emlék maradt fenn például a keresztény jámborságáról elhíresült Sióagárdon. Ezek a kápolnák ugyan szerény felszereltségűek -jobbára csak század elei értéktelen gipszszobrok és olajnyomatok alkotják berendezésüket-, de néprajzi szempontból mindenképpen figyelemre méltók.

Sióagárd: A leányvári kápolna(XIX.sz. vége) és a Nepomuki Szt.János szobor a templom mellett (XIX.sz. második fele)

A településből kivezető utak mentén, a faluszéleken, a határban találjuk a kereszteket és Szent Vendel szobrait, a szőlőhegyeken Szent Orbánt. Egyes helyeken kisebb kápolnákat is állítottak ezeknek a szenteknek. A Kálváriák stációsorai általában a falvak fölötti dombokra kerültek.

Az útszéli szobrok állításának szokása a megyénkben a XVIII. század elején veszi kezdetét, és az egész XIX. század során tart. A legkorábbi szobor minden valószínűség szerint a tolnai Nepomuki Szent János szobor. Ezt a rajta lévő címer tanúsága szerint Wallis gróf állítatja, tehát még 1732 előtti, mert ekkor a gróf eladja a tolnai birtokát Apponyi Lázárnak. Ez a korai dátum figyelmet érdemel, mivel Pesten is csak néhány évvel korábban emelik az első Nepomuki szobrot. Ezt időrendben a teveli templom előtt álló Szent Flórián és Nepomuki Szent János szobor követi, 1750-ből.

Nepomuki Szent János szobra Tolnáról és Tevelről

A szobrok állítása a XVIII. század végén válik tömegessé, elsősorban a németek lakta falvakban. A XVIII. század végére azonban a magyar falvakban is elterjed. (Regöly, Báta) A XVIII. század végén Nepomuki Szent János volt a legnépszerűbb szent. Kultusza azonban a XIX. század elején hirtelen hanyatlani kezd. A XIX. század derekától már csak elvétve állítanak neki szobrot. (Sióagárd, tolnai rév). Minden jel szerint a megfeszített Krisztus ábrázolása terjedt el legkésőbb, legalábbis kőszobrok formájában. A XVIII. században csak a templomokban és a kálváriákon találkozunk ezzel az ábrázolási móddal. A kő keresztek állításnak szokása csak a XIX. század elején lett általános, és jobbára a falusi kőfaragó mesterek készítették ezeket az emlékeket. Baranya és Tolna német lakosságát zömmel a mecseknádasdi kőfaragók láthatták el keresztekkel, szobrokkal.