A török kiűzését követően az élet normalizálódása igen lassan indul meg. A
töredékére fogyott lakosság kell, hogy eltartsa a nagy létszámú katonaságot,
miközben járványok és éhínségek pusztítanak. Az 1700-as évek legelején a megye
lakossága a korabeli adólajstromok szerint 4000 fő körül lehet. Az ugyan elképzelhető,
hogy sokaknak sikerült elbújnia az összeírás elől, de valószínűleg így sem volt
jelentősen nagyobb a megye lakossága.(A XV. sz. végén 50-60 ezer ember élt ugyanezen
a területen.) A Rákóczi - szabadságharc után indul meg a megye benépesedése.
Az 1720-as nádori összeírás során már 13-14 ezer a megye számba vett lakossága,
és 12 mezővárosa van már. A mezővárosok csökkenő lélekszám szerint a következők
ekkor: Simontornya, Szekszárd, Pincehely, Földvár, Bátaszék, Paks, Báta, Tamási,
Ozora, Tolna, Döbrököz, Dombóvár. A legnépesebb Simontornyának is csak kb.1600
lakosa van ez idő tájt. A sor végén lévő települések lakossága pedig nem lehetett több pár
száz főnél. A sorrend azonban hamar megváltozik és Földvár hamarosan az élre
kerül, és a XIX. század derekáig a megye legnépesebb települése lesz. Az intenzív
betelepítések hatására a lakosok száma a II. József idején tartandó népszámlálásra
már 133 ezerig emelkedik. Számos új mezőváros is lesz: Kölesd: 1722-ben, Regöly:1730-ban,
Hőgyész:1753-ban, Bonyhád:1782-ben, Ireg: 1789-ben, Szakcs: 1795-ben, Tevel:
1841-ben, Miszla: 1843-ban. 1840 körül a lakosság lélekszáma eléri 200 ezret.
(Ma kb. 242 ezer van). A XVIII. század végére a megye tehát kiheveri a népességszámban
mutatkozó hátrányait, és népsűrűségben csak a nyugati határszél megyei előzik
meg. A népesség rohamos fejlődésével együtt jár az építő tevékenység, a művészeti
alkotómunka kibontakozása is.
Tolna megye a XVIII. század során művészeti szempontból importáló megye lesz.
Mesterek, tervek, műalkotások az ország - gyakran távoli - részéből érkeznek
hozzánk. A megyében folyó építkezések közül a számukat tekintve a templomok
lesznek a legjelentősebbek. A katolikus közösségek általában a 18.század közepére
erősödnek meg annyira, hogy igényes templom építésébe belekezdhessenek. Korábban
- még a városokban is- a jobbára középkori eredetű templomok helyreállításából
származó, ideiglenes épületeket használják. Elsőként Földváron
épül a kor igényeinek megfelelő új templom, a budai Hölbing terveiből. A templomok
építéséhez nem nélkülözhették a földesúr hozzájárulását sem. A kegyúri jogokat
esetenként annyira komolyan veszik, hogy az engedély nélkül elkezdett templomok
építkezéseit felfüggesztik, mint például Magyarkeszi esetén. Koppány Tibornak
a Esterházyakra vonatkozó kutatásai nyomán kirajzolódott, hogy miként zajlottak
le az uradalmi építkezések. 1752-ig az Esterházyak
dél-dunántúli főépítésze Johann Georg Wimpassinger, brucki mester. Őt a székesfehérvári
Johannes Kepschhoffer követi, de gyakran ad terveket a kismartoni központ is,
ahol Johann Ferdinand Mödlhammer volt az építész. Az uradalmi építészek minden
tervezési munkát elvégeznek, az istállótól a kastélyig. Az építkezést helyi
kőművesek vezeti. Ebben a korban az építészi és az építői tevékenység még nem
különült el, tehát a kőműves mesterek a tervezéssel is foglalkoznak. Tudjuk
azt, hogy az ozorai uradalmi kőműves, Jakob Ulrich maga is épít templomot, például
Szakcson. A templomok általában egyszerű kivitelűek. Három
vagy négyszakaszos csehsüveg boltozattal, homlokzati toronnyal készülnek. A
protestáns templomok még ennél is egyszerűbbek. Itt a csehsüveges boltozatot
a leggyakrabban síkmennyezettel helyettesítik.
Az Apponyiaknak és bizonyára elődjeinek, a Mercyeknek is voltak uradalmi kőműveseik,
de az igényesebb munkára a terveket valószínűleg máshonnan szerezik be. A hőgyészi
kastély tervezőjének így merült fel Pilgram neve is. A királyi kamara az országos
templomépítési láz hatására típusterveket is kidolgozott. Ezeket a kamarai terveket
is használhatták némi egyéni módosítással a helyi mesterek, akiknek neve túlnyomórészt
még homályban van. A kor felfogása egyébként is jelentősen különbözött a maiétól.
A tervezőt nem becsülték annyira, mint a kivitelezőt, így ők még gyakrabban
maradnak a névtelenségben.
Tolna megyei építőmesterekre vonatkozó adatok a XVIII. század második felétől szaporodnak
meg. A század legvégén szekszárdi mesterek már jelentős templomok építését
is vállalják, például Tevelen. Helyi mester építi fel a monumentális szekszárdi
templomot is.
Az evangélikusok a Türelmi rendelet után kezdik meg templomaik nagyarányú építéseit. A gyakran messzi vidékről érkező festők még a karzat díszítését is elvégzik. A XIX. század derekától azonban már helyi mesterek is vállalkoznak a karzatok festésére. A megye műemléki anyagának egy kevéssé ismert, de rendkívül értékes anyagát alkotják ezek a XVIII.század végi templomok. Az evangélikusokhoz hasonlóan a reformátusok is ekkor kezdenek nagyarányú építkezésekbe.
Egyéni, művészi tervezőteljesítményre
is képes építésze a megyének a 19.század első harmadában lesz, Stann Jakab személyében.
Az ő leghíresebb alkotása a Megyeháza (Pollack nyomán)
de ő építi a mözsi templomot is. Valószínűleg az Augusz-ház klasszicista részletei
és a Nedelkovics - féle présház is az ő alkotása. Fia, az ifjabbik Stann Jakab szintén jeles mester lesz. Az ő fő művének az Augusz-ház
romantikus átépítését tekinthetjük, de ő építette a Garay téri iskolát
is, és Szekszárd számos más lakóházát.
A képzőművészeti alkotások sora az építészethez hasonlóan alakul. Az oltárképek
szükséges kellékei voltak a templomoknak, de a képeknél is drágább szobrok felállítására
már csak ritkán kerül sor. Még ritkábban engedhetik meg a tolnai települések,
hogy falképekkel díszítsék a templomukat. A festők és a kőfaragó mesterek a
18.század során a távoli városokból származnak. Például Bucher Xavér Ferenc
festőt Veszprémből hívják meg Pincehely és Tamási
templomaihoz, Zombára a pécsi székesegyház díszítésén
tevékenykedő élvonalbeli pécsi és osztrák mesterek dolgoznak, Dombóvárra
Kismartonból hozatnak oltárt és szószéket, Schmidt József a szekszárdi templom
főoltárképének mestere is győri, az Apponyiak hőgyészi
templomában is osztrák és sziléziai mesterek dolgoznak stb. Ahogy az építészetben,
úgy a festészetben is csak a XIX. század közepén tűnnek fel először helyi mesterek:
Boros Ferenc és különösen fia, Boros Nepomuk János (1800-1855). Boros Ferenc,
aki 1805-ben költözik ide Pécsről családjával, még kevesebbet alkot, de fia
már termékeny mesterré lesz. Állítólag a müncheni festőiskolán tanul, és mintegy
700 festményt hagy az utókorra. Portrékat fest, és a pécsi egyházmegye templomaiba
készít alkotásokat. Művészi hagyatéka, működése még feltárásra vár.
Külön meg kell említenünk az orgonaépítőket, mert Tolnában több kiváló képviselője is volt ennek a viszonylag ritka mesterségnek. 1790 táján, a helyi templom orgonájának építésekor telepedik le Bonyhádon Róth József (†1808), létrehozva a Dél-Dunántúl első orgonaépítő műhelyét. Ő, és műhelyének továbbvivője, Marschall József (†1828) nemcsak a környéken, hanem még Veszprém megyébe is készít orgonákat. A Marschallal egy időben dolgozó kistormási März Ádám pedig főleg evangélikus templomokban dolgozik.
|